1.fejezet

Szia Kedves Olvasó!
Te most éppen, a legújabb blogom, első fejezetét olvasod! Köszönöm! Rövidke lett, de sok benne a történés! Remélem elnyeri majd a tetszésedet, és sokszor fogsz még itt járni!

*Zayn*
Ridegen néztem körül a sivár udvaron, amit még mindig rács határolt. A fülledt augusztusi levegő és a tűző napsütés, arcomat kellemetlenül érintette. - Talán már bele szoktam a hűvös cellában töltött mindennapjaimba. Felvettem hanyagul eldobott csomagom a porból, s lassú vontatott léptekkel a kijárat felé indultam. A magas vaskapu nagy zajjal, emelkedni kezdett, és Én egyre jobban kezdtem felszabadulni. Utálkozó tekintettel néztem magam elé, majd mikor már teljesen tiszta volt a tér előttem, elindultam és beszálltam a rám várakozó fekete kocsiba. A sofőr már jól ismert engem.
- Mr. Malik? Indulhatunk?
- Ja. - mondtam, majd fordított egyet a kulcson, s elindultunk.
Bambán dermedtem ki az ablakon, és néztem a fákat, madarakat, embereket, amit csak lehetett, mint egy kisgyerek. Ismerős útvonalon gurultunk. Itt jöttem, és itt is távozok. Hirtelen, hatalmas durranás hallatszott az anyósülés felől.
- Kérem, maradjon a helyén, megnézem mi a probléma.
- Talán defektet kaptunk...? - kérdeztem flegmán, de nem kaptam rá választ.
Negyedóráig várakoztam, csendben babrálva a körmöm, de lassacskán betelt a pohár, és kipattantam a kocsiból.
- Maga mégis mi a francot csinál ennyi ideig? - csaptam be magam mögött az ajtót.
- Elnézést kérek, de defektet kaptunk. - magyarázkodott, letörölvén izzadságcseppjeit a földön guggolva.
- Na, ne mondja? Tudja mit? Én itt lelépek. Csináljon azt, amit akar, de nekem ehhez nincs türelmem. Viszontlátásra! - fogtunk kínosan kezet.
Szapora léptekkel távoztam a helyszínről, majd a kereszteződésnél lefelé irányuló lejtőn baktattam le, egészen nagypapám házáig.
- Zayn? - nyitott ajtót nővérem, Nina.
- Nem. Ugyan ki lenne? - válaszoltam elég utálatos hangnemben.
- Mi a baj? - kérdezte meglepetten, két karját szélesen széttárva, azzal a céllal, hogy megöleljem.
- Semmi, csak nagyon felhúztak..,bocs. - motyogtam, vállára hajtva fejem.
- Semmi baj. Gyere beljebb, ülj le valahova, már vártalak.
Nem törődve ledobtam a táskámat, az előszobában, levettem a cipőmet, majd a konyhába igyekeztem, nővérem után.
 Halkan helyet foglaltam mellette.
- Nagyapa? - érdeklődtem, de nővérem csak hallgatott, ami eléggé bosszantott.
- Nina?! Hol van Papa? - emeltem fel a hangomat.
- Zayn. Nagypapa már nincs velünk. - fordult meg szomorú tekintettel a széken.
- Tessék?! - pattantam fel.
- Sajnálom. - temetkezett tenyerébe.
- Nem hiszem el! -  rúgtam bele az asztal lábába, homlokomat fogva.
Nina kétségbeesetten állt fel onnan és megfogta a bal vállamat.
- Hé, nem te tehetsz róla. - mondta, mire sóhajtottam egy nagyot.
- Mikor, és hogyan történt? - rántottam ki a vállam tenyere alól majd, tarkóimon összekulcsoltam ujjaimat, és kis köröket róttam fel-alá a konyha közepén levegő után kapkodva.
- 1 éve. Túl sokat ivott, és tönkre ment... a mája.
- 1 éve? 1 éve?! Mondd csak, eddig miért nem szóltál erről az egészről? Miről nem tudok még? - ordítottam. - Igen. Elvoltam zárva a külvilágtól kerek 2 évig, de, hogy azt ne tudhassam, hogy a nagyapám elhunyt, kicsit furcsa jelenség, nem gondolod? - folytattam.
- Öcsi, nyugodj meg. Mindent elmondok, ha meghallgatsz! - csendben maradtam, így folytatta. - Nagypapa saját maga kérte, hogy ne tudj a gyászhírről. Ő csak jót akart neked. Tudta milyen helyzetben voltál épp akkor, és nem akarta tovább fokozni. Ugye megérted? - hadarta le könnyezve.
- Persze.  - sóhajtottam egy nagyot, majd felkocogtam a szobámba.
Hangosan becsaptam az ajtót magam mögött, majd a falnak dőlve lassan a térdeimre ereszkedtem és arcomat a tenyerembe temetve zokogtam. Miért? Miért ilyen kegyetlen velem a sors? Mi lesz velem ezek után? Ő volt az egyetlen, anyu és apu helyett. Ő védett meg akkor is, mikor pontosan tudta, hogy én vagyok a bűnös. Szeretett! Ő volt az én védelmező angyalom, és most vége. Örökre.

Ha tetszett, hagyj egy véleményt vagy kommentet!:)